Kitelepítés (Vertreibung) - 19 - Ruff József,Wieland Mihály,Korisánszki Feri,Gröss Gott&#8221,Ruff Jakab,Eigener Herd,Goldes Wert&#8221,Megkérdeztem Frau Kuhn-t,Később Mösle-ben,Tomana József,Hesz Jakab,Annus Neunburgban,Veréb Béla,Mengele Gépgyárban, - zgfumag Blogja

Továbbiak »

Belépés

			zgfumag.blog.xfree.hu
Ha azért nézel , mert ez a munkád, jó munkát kívánok! GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Minden nemzetnek olyan kormánya van aminöt érdemel. Ha valami...			Zámbori Gusztáv 1957.12.05 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Kitelepítés (Vertreibung) - 19

2007-09-28 23:14:28, péntek

	Bűnös nemzet(ek) ,avagy Benes életművének "sikere"! Kitelepítés (Vertreibung) - 1946 Ruff József visszaemlékezései A szövetséges hatalmak a berlini konferencián eldöntötték, hogy a Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon élő német lakosokat, - akik a népszámláláskor németnek vallották magukat, volksbund tagok voltak, vagy német honvédelmi egységben szolgáltak - visszatelepítik Németországba, a ,,Mutterland"-jukba. A rendelkezés nem nevezhető a németség kollektív bűntetésének, ez visszatérés a hosszú távollét után fajtatestvéreikhez az igazi hazájukba. A magyarországi németeket részére az amerikaiak által ellenőrzött zónában található településeket jelölték ki. Az elszakadást megkönnyítendő már jó előre kisajátították a taksonyi svábok házait, majd a királyréti lágerba és a Károlyi kaszárnyába internálták őket, ahol türelemmel várták a sorsuk további alakulását. A várakozás 1946. május 28.-ig tartott, amikor kiadták az egyszerűen értelmezhető parancsot: ,,batyuval jöttetek, azzal is menjetek haza". Kevéske élelmiszert és ruhaneműt tuszkoltak a zsákokba, majd a láger előtt várakozó lovaskocsikra szálltak, hogy kihajtsanak a pályaudvarra, ahol a jól bevált marhavagonokból álló szerelvény már útrakészen állt. A kocsikban szalma volt szétterítetve, hogy az utasok kényelmesen átvészelhessék az utazás viszontagságait. Harminc-negyven embert zsúfoltak egy vagonba. Volt, ahol teljes családok a csecsszopó gyermektől, a nagyszülőkig együtt lehettek, de sok családból az apák, fiúk, sógorok még Oroszországban voltak a ,,malenkij roboton". A falu bírója is, - aki 13 éven keresztül vezette a falut - ott ült feleségével, idősebb lányával és unokáival. A fiát és vőjét már rég elhurcolták a donyecki bányákba. A plébános most sem hagyta el a nyáját. Wieland Mihály ezen a napon is úgy, mint 1945. január 2.-án, amikor 748 embert hurcoltak el kényszermunkára, elkísérte a faluszéléig a menetet és kérte Isten áldását. Most is ott állt a peronon, hogy áldásra emelje kézét, a távolodó szerelvényre, arra az 546 emberre, akiket már soha nem fog látni. Rövid idő után a szerelvény megállt egy budapesti állomáson, ott ráakasztottak még hat kocsit, amelyekben szigetcsépi svábok voltak. Szorongva várták a vonat indulását, mindenki attól félt, hogy újra a Szovjetunióba viszik őket. Mikor a vonat keresztül zakatolt a Duna hídon megnyugodtak, a szerelvény nyugat felé vette az irányt. A vagonok zsúfoltak voltak, a szükségüket vödörbe végezték, miközben a segítőkész utastársak pokróccal takartak el a dolgát végzőt. A vagonok nem voltak lezárva, a vödör tartalmától könnyen meg szabadulhattak. Az ausztriai Unterwindenben megállt a vonat egy állomáson kívüli mellékvágányon. Hét napig vesztegeltek itt, nem kaptak senkitől mozdonyt, ami tovább húzhatná őket. A merőkanálnyi leves nem volt mindig elég, ezért néhányan a közeli faluba mentek koldulni. Felállítottak három téglát vagy követ és a kapott krumpliból levest főztek, vagy egyszerűen csak megsütötték azokat. Az egyik napon megállt mellettük egy Magyarországra tartó szerelvény, ami hadifogságba esett katonákat szállított. Közöttük volt egy katona a Korisánszki Feri. Megismerték őt a taksonyiak és mondták neki, hogy hova megy, hiszen itt van az egész családja az egyik vagonban. Erre fogta magát ez Feri, és átszállt a másik szerelvénybe, hogy újra visszamenjen Németországba, oda, ahonnan alig várta, hogy hazajöjjön. Háromheti vonatozás után megérkeztek Augsburgba. Fertőtlenítették, és csoportokba sorolták az elcsigázott embereket. A transzportokat csomagjaikkal és egy-két ,,Gröss Gott"-tal a kocsikra rakták, és a közeli városokban - Neuburg, Günzburg, Kaufenberg im Allgäu - felépített lágerekbe szállították. Az elosztótáborokból a környező apróbb falvakban, családoknál vagy üresen álló pajtákban szállásolták el a jövevényeket. A német nép nem volt könnyű helyzetben. Az ország romokban hevert és 13 millió menekült, elűzött várt az elhelyezésére. Gyakran kellett rendőri erőt alkalmazni a családok összeköltöztetésekor. Otthonról úgy búcsúztak a kitelepítettekről, ,,végre elmentek a hazaáruló svábok", Németországban úgy fogadták őket, ,,megjöttek a magyar cigányok". Senkinek nem volt könnyű, két, három, sőt volt, ahol tíz év telt el úgy, hogy egy házban lakott összenyitott ajtókkal a tősgyökeres német és a visszatelepített sváb család. A beszélt nyelv eltérő dialektusa is gondot okozott. Minden kitelepített transzportoknak volt egy elöljáró féléje, aki közvetített a felmerülő nézeteltérések illetve kívánságok során a helyi lakosokkal történő érintkezésben. Az anyám, nagyanyám, a nagynénim és fia a Ruff Jakab - emlékszik vissza Ruff József - egy megözvegyült, de gazdag parasztasszonyhoz került. Miután leszálltak a lovaskocsiról a batyujaikkal és ládáikkal, az özvegy úgy köszöntötte a családot, hogy a két fiatalasszony és a fiú maradhat, de az öregasszonyra nincs szüksége. Erre ők azt mondták, hogy ha nem kell a nagyanyám, akkor ők sem maradnak. Volt valamilyen rokona, aki a háborúban rangot is szerzett, ezt elküldte a Tanácsházára, hogy "most akkor mi legyen", de az visszajött, hogy semmit nem lehet tenni, be kell fogadni őket. ,,Milyen élet várt ránk, ha tudtuk, hogy nem szívesen látnak a házban? " - mesélték. A két fiatalasszony és a fiú a földeken dolgozott egész állónap, mint Jancsi és Juliska a mesében. Nem volt sem szabadidejük, sem tűzhelyük, hogy főzzenek maguknak valamit a munka után. A nagymama a ház udvarán tett-vett, idővel megbarátkozott vele a gazdasszony. Az anyám a günzburg-i szövőgyárban próbált munkát szerezni. Szerencséje volt, felvették, már csak albérletet kellett találnia. A város melletti Reisensburgban egy parasztcsaládnál kapott szobát, így elég volt napi két kilométert gyalogolnia a gyárig. A pénzből, amit keresett vett egy ,,Gusseiseren" tűzhelyet, amivel sikerült külön háztartásfélét kialakítaniuk az özvegynél - ,,Eigener Herd ist Goldes Wert". A nagynéném és a Jakab is kapott egy szobát Günzburgban. A Jakabot felvették a szövőgyárba takácsnak, ő már Budapesten is takácsként dolgozott a háború előtt. Nagy volt az öröm, azt főzhettek, amit akartak, már amennyire tudtak válogatni, mert még élelmiszerjegyre adtak mindent. 1948 augusztusában - miután Magyarországon engedélyezték az önkéntes kitelepülést - én is megjöttem a batyummal. Reggel hatkor érkeztem Reisensburgba. A házban már világosság volt, kopogtam, mire kijött egy kislány, aki azt gondolta, szeretnék valamit elcserélni. Elmagyaráztam, ki és mi vagyok, majd bevezetett a szobába. A nagyanyám még aludt, anyám már a munkában volt. Mikor felriadt, nagyon megörült, aztán csak sírtunk. A szoba úgy 12 négyzetméter lehetett, volt benne két ágy, egy asztal, két szék, egy láda az ágy alatt, egy másik rajta a kis ,,Gusseiserner" tűzhellyel, ami össze volt égetve, de ez akkor nem számított. Elképzelni sem tudtam, hol fogok én aludni, arra gondoltam, talán majd az istállóban. Megkérdeztem Frau Kuhn-t a gazdasszonyt, de ő azt mondta, hogy az ő házában senki nem alszik az istállóban, majd bent a nagyszobában a szófán aludhatok. A mai napig nem felejtettem el, nagyon hálás vagyok azóta is neki. A szófán aludtam egészen 1949 májusáig, amíg haza nem jött a fia a hadifogságból. Jóbarátok lettünk ezzel a Joseffal, ha már addig is az ágyában aludtam. Később Mösle-ben kaptunk két kis szobát albérletbe a Fink polgármestertől. Én munkát is kaptam, mint takács tanonc a szövőgyárban. Anyám is örült, hogy megkerültem, sok mesélni valónk volt az elmúlt évekről, az elhurcoltatásról, apám haláláról, a kitelepítésről. Egy napon felkerekedtünk, hogy megkeressük a rokonainkat a környező falvakban. Az unokabátyám, a Tomana József a családjával Rain am Lecht-ben lakott, egy rőfös üzletháznak a padlásán, ahol télen, éjszakánként megfagyott a víz a vödörben. Szénszállítóként dolgozott és nagyon örült, hogy van munkája, igaz Taksonyban fodrász és borbély volt. Később egy romos kastélyban kaptak egy szobát. Hesz Jakab a nagybácsim a feleségével 30 kilométerre Rain-tól lakott egy parasztnál egy külön szobában. Természetesen boldogok voltak, hogy magukban lehetnek, de nagyob egyedül érezték magukat, hogy nem találkozhatnak a rokonokkal. Abban az időben nem lehetett csak úgy költözködni egyik helyről a másikra. Egyik nagynénim Ichenhausenban dolgozott egy tehenészetben, ahol fejőt kerestek. A tulajdonos felvette a nagybátyámat és elintézte, hogy megkapják az átköltözési engedélyt, így újra a közelünkben lehettek, A faluban amúgy is sok taksonyi család élt, ezért könnyebb volt elviselni az életet. Reggel és este megfejte a teheneket, ezért tejet kapott és mellé egy kis pénzt. Sok család érkezett a neuburgi lágerba. Néhányan a városban maradtak, de a többség a környező falvakba került. Voltak, akik kis tanyákon éltek busz és vonat összeköttetés nélkül. A Beck, a Luttenberg és még három család élt ilyen helyeken. A Beck és a felsége egy parasztnál laktak, akik pékek voltak. Mikor elkezdték sütni a kenyeret, fel kellett kelniük és kimenni a kemenceszobából, hogy dolgozhassanak. A lánya a két gyerekével egy módosabb gazdához került. Mikor megérkeztek a teherautóval a parasztportára, a gazda két kisfia és lánya az istállóban elbújtak és onnan figyelték, hogyan is néznek ki a magyar cigányok. Végül összebarátkoztak, kaptak egy kis szobát, amiben volt egy kályha, de ágy nem nagyon. A magukkal hozott szalmazsákokon és takarókon aludtak. A két lány a gutshofi sörfőzdében kapott munkát, ahol 15 és 20 év közötti lányokat foglalkoztattak. Az igazgató egy félkarú veterán volt. A férfiak vagy meghaltak a háborúban vagy hadifogságban voltak. A lányoknak minden munkát el kellett végezni, amit addig a férfiak végeztek. A földeken krumplit, répát szedtek, arattak, trágyát hordtak, lovakkal és ökrökkel szántottak. A fizetség napi egy liter tej volt valamicske élelmiszer és egy kis pénz. A tejből szappant készítettek, ami abban az időben nagy hiánycikk volt. A Lizi nagynéném hetente levelet küldött Magyarországról, amibe mindig beletett egy szalonna darabot. Most is csodálkozom, hogyan tudtak megérkezni ezek a zsírtól csöpögő levelek. Kaptunk otthonról cigarettapapírt, borotvapengét, amit elcseréltünk élelmiszerért a parasztokkal. Télen egy nyitott pajtában csépeltünk, a sörfőzdében árpát csíráztattunk, malátát lapátoltunk, szellőztettünk, üveget mostunk, és vinyettákat ragasztunk rájuk, akkoriban még nem voltak automata gépsorok. Egy idő után kaptunk egy utalványt, amiből vehettünk egy igazi kályhát. Nagy volt az öröm, de mindenkinek honvágya volt, sokszor gyalogoltak a nagyszülők kilométereket Rainba, hogy láthassák a taksonyi rokonokat ismerősöket. Németország tele volt menekültekkel, kitelepítettekkel, mindenféle nációval. Sokszor hallottuk, ,,hé szökevények miért nem maradtatok otthon?". Ez nagyon fájt, mi nem voltunk szökevények, csak nem volt sem házunk, sem hazánk. A legtöbben a hazai zöldségeket, fűszereket hiányolták. Itt nem termesztettek paprikát sem édeset, sem erőset, nem volt paradicsom, sütőtök. Néhányan elkezdtek kis veteményes kerteket művelni, amit a parasztgazdától vagy az önkormányzattól béreltek. A vetőmagokat borítékban küldették az otthon maradtakkal. Az idő múlásával lassan kiismertek minket a helyi lakosok, látták, hogy tudunk és szeretünk dolgozni. Eleinte csodálkoztak, miféle dolgokat termesztünk a kertekben, de mára már ők is olyan erősen, fűszeresen eszik az ételeiket, mint mi. A kitelepítettek között nagy volt az összetartás. Emlékszem néha 10 kilométereket gyalogoltunk a másik faluba, ha meghalt valaki, hogy elkísértük utolsó útján, vagy néha csak azért mentünk át, hogy híreket kapjunk otthonról. 1948 augusztusában nagy változások történtek. Megszűnt a birodalmi márka és helyébe lépett a német márka. Egyik napról a másikra eltűntek az élelmiszerjegyek, az élet valamivel könnyebb lett. A lányok otthagyták a sörfőzdét és más munkát kerestek. A Loni a körzeti orvosnál kapott állást, Annus Neunburgban egy étteremben. Igaz 30 kilométerre került tőlünk, de nemsokára vett egy kerékpárt, így minden szabadnapján hazakerekezhetett a családjához. Az ötvenes években a kitelepitett svábok, egyikük a másik után hozzálátott a letelepedéshez, fészekrakáshoz. Saját házakat építettek, segítettek egymásnak, mint az 1700-as években mikor letelepedtek Taksonyban. Az Annus elcserélte az állást egy röntgenasszisztensire Augsburgban. Taksonyban mi svábul beszéltünk, a németet is megértettük, de a hochdeutschot meg kellett tanulnunk. Sokat jártam Annushoz a hétvégeken Augsburgba, aztán 1954-ben összeházasodtunk. Reisesnburgban kaptunk egy kétszobás lakást, s állást a szövőgyárban. 1956-ban én is elkezdtem egy házat építeni az anyámmal. Közben apósom váratlanul meghalt. Megbeszéltük, hogy az Annus szülei és nagyszülei is költözzenek hozzánk. Igaz eléggé szűkösen éltünk, de legalább saját tető volt a fejünk felett. 1957 februárjában a forradalom leverése után eljött Magyarországról az unkokaöcsém a Veréb Béla. Neki is találtunk egy helyet a házban, szerzett munkát a Mengele Gépgyárban mint esztergályos, még a gyári zenekarba is felvették. 1959-ben láttuk az Annussal, hogy a szövőgyári munkának nincs sok jövője, inkább átképeztük magunkat betegápolókká. Három évig jártunk iskolába, majd elhelyezkedtünk a körzeti kórházban, ami nem messze van Reisensburgtól. Egészen a nyugdíjig ott dolgoztunk. A forradalom után könnyítéseket vezettek be Magyarországon. Az idősebb generáció számára lehetővé tették, hogy újra találkozhassanak a rokonaikkal. 10-12 évi távollét után a nagyszülők újra láthatták otthon maradt szeretteiket. 1963-ban mi is kérvényeztük a hazalátogatást, de elutasítottak, a magyar államnak egyelőre nem volt módjában engedélyezni a beutazást. Azonban következő év húsvétján megkaptuk az engedélyt. Budapesten, a Keleti pályaudvaron egy tucat rokon várt minket, hogy tizennyolc év után újra megölelhessük egymást. A fiatalabb rokonok egyáltalán nem ismertek minket, hiszen sokan azután születtek, hogy mi elmentünk. Nagyon vártak minket, mindenki meg akart vendégelni, nem is tudtuk kihez, hova menjünk először. Ma már jöhetünk bármikor, mindenféle engedély nélkül. A kitelepítettek közül már csak az utolsó generáció van életben, akik abban az időben még gyerek voltak. Csak igen halványan emlékszenek Taksonyra, nem értik a magyar nyelvet, az ő hazájuk itt van, ahol nevelkedtek, ahol iskolába jártak, itt teljesítettek katonai szolgálatot, ők már németek. Mint német állampolgároknak, nekünk is ez az új hazánk. Ha Németországból utazunk Magyarországra, azt mondjuk, hazamegyünk, ha visszautazunk Magyarországról, akkor is azt mondjuk, hazamegyünk. De az igazi hazánk ott van, ahol születtünk Magyarországon, Taksonyban, amit a szívünkből, lelkünkből nem telepíthet ki senki.

0 komment , kategória: Általános

Címkék: összeházasodtunk, lengyelországban, csehszlovákiában, visszatelepített, élelmiszerjegyek, fertőtlenítették, szénszállítóként, találkozhassanak, állampolgároknak, összebarátkoztak, élelmiszerjegyre, parasztcsaládnál, elhurcoltatásról, visszatelepítik, foglalkoztattak, transzportoknak, marhavagonokból, kemenceszobából, polgármestertől, népszámláláskor, viszontagságait, magyarországról, kényszermunkára, parasztgazdától, önkormányzattól, cigarettapapírt, elhelyezkedtünk, háztartásfélét, dolgozhassanak, megkönnyítendő, ichenhausenban, reisensburgban, megbarátkozott, parasztportára, találkozhatnak, kisajátították, szövetséges hatalmak, berlini konferencián, népszámláláskor németnek, németség kollektív, hosszú távollét, igazi hazájukba, magyarországi németeket, amerikaiak által, elszakadást megkönnyítendő, taksonyi svábok, királyréti lágerba, sorsuk további, várakozás 1946, egyszerűen értelmezhető, láger előtt, kocsikban szalma, Ruff József, Wieland Mihály, Korisánszki Feri, Gröss Gott”, Ruff Jakab, Eigener Herd, Goldes Wert”, Megkérdeztem Frau Kuhn-t, Később Mösle-ben, Tomana József, Hesz Jakab, Annus Neunburgban, Veréb Béla, Mengele Gépgyárban,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]